Szia, Lulu!
Néhány hónapja írtál rám. Megköszönted, hogy olvashatod az írásaimat, merthogy erőt adnak neked. Azonnal éreztem, hogy csupaszív ember vagy. Olyasvalaki, akiben az ősi fény lakik. Attól fogva minden héten írtál, vagy hívtál engem telefonon. Elmondtad, hogy tíz évvel ezelőtt diagnosztizálták először nálad a rákot. Elmesélted, hogy mennyire megijedtél, de aztán úgy döntöttél, hogy legyőzöd. Nem engedsz neki. És sikerült is. Aztán a rák visszatért, de Te megint legyőzted. Amikor megkérdeztem, most mi a helyzet, azt felelted: Megint előjött.
– De hogy vagy képes ennyire nyugodt lenni? – kérdeztem. – Én már attól is görcsös vagyok, hogy tudom, mi történik veled.
– Tudod, Peti, hiszem, hogy az embernek minden helyzetben pozitívnak kell maradnia. Sokan sírnának, megijednének, de én nem félek a ráktól. Én legyőzöm megint. Muszáj, hogy így legyen. Élni akarok. Gyönyörű az élet. És nem hagy el az erőm, mert nagy a hitem.
Amikor ezeket a sorokat írom, már nem vagy köztünk, Lulu. 2016. április 10-én még írtál nekem a kórházból, és elküldted egy 21 éves lány fotóit:
– Nézd meg, milyen gyönyörű és milyen fiatal. És most halt meg a mellettem lévő szobában, Peti. Együtt jártunk kezelésre.
– Sajnálom. És te hogy vagy? – kérdeztem.
– Sajnos nem vagyok jól. A daganat nőtt a kezelés alatt, és nyom egy ideget. A bal lábamat nem érzem, és vizesedik.
– Utálom, hogy ez történik veled. Utálom, hogy tehetetlen vagyok.
– Ha tudnád, én mennyire utálom ezt az egészet – felelted.
Tudod, Lulu egy korábbi beszélgetésünk jut eszembe, amikor arról írtál, mennyire szeretsz színházba menni, de legutóbb már olyan fájdalmaid voltak, hogy alig tudtad végigülni a darabot. A lábad fájt, a szíved mégis odavitt téged. Visszaolvastam minden beszélgetésünket, felidéztem minden szavadat, és tudod mire jutottam? Hogy sosem panaszkodtál. Sosem sírtál, sosem okoltál senkit és semmit. Olyan tartással és erővel viselted ezt a rohadt betegséget, hogy az megdöbbentő. Mindig csak tárgyilagosan írtál, beszéltél a fájdalmakról. Olyan erő áradt belőled, amit nagyon kevés embernél tapasztaltam életem során.
Szóval, most itt ülök, és neked írok. Egy hasonló poszt állít neked emléket, mint, amelyeket szerettél. De a legfontosabb az, hogy tudd, sosem foglak elfelejteni. Emlékezni fogok a hangodra, a kedvességedre, a jóságodra, a nevetésedre, a mosolyodra, a vonásaidra, a hihetetlenül önzetlen lényedre.
Nem tudom, mi van odaát, Lulu. Nem tudom, a hitünk miből fakad, honnan ered, s mi végre van. Nem tudom, végül megbékéltél-e. Csak remélhetem, hogy így van. Így kell lennie. Hiányozni fog a barátságod, a tisztaságod és a jóságod. Ma a könnyeimben hordozlak, de egész életemben a szívemben maradsz. Nyugodj békében, Lulu, s ha egyszer visszajössz, remélem, hosszú és gyönyörű életed lesz. Ezt kívánom ma neked. – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: