(You can read the English version under the Hungarian text.)
Tudod, vicces, hogy mennyire próbálom összeszedni összetört darabjaimat, és észre sem veszem, hogy saját magamban botlom el. A gondolataim gödröket ásnak utamban, ahelyett, hogy a remény kövezné ki, s csak mennék előre, elengedve a múltat.
Azt mondod, elfogadtad magad, mégis minden nap az arcodat fotózod, és azt nézed, hányan lájkolnak. Nem látod, hogy a külsőségek ostoba csapdájába estél, s hogy az ember valódi szépségét és értékét a szívében hordja. Csak tudod, mindezt nem látja senki, s nem kapunk rá lájkot.
Tudod, vicces, mennyire próbálom elengedni a fájdalmat, mit neked köszönhetek, s észre sem veszem, hogy csak hagynom kellene kihűlni a sebeket, melyeket a lelkembe égettél, és meglátni, hogy az emberek a legnagyobb bajban is egymásra találnak és mosolyognak.
Azt állítod, szereted magad, mégis egyre kevesebb ruhát hordasz, és egész nap idegenek visszajelzésére vársz az Interneten. Majmolod a világot, és elfelejtesz egyéni lenni. Mindent a lassan hervadó szépségeddel akarsz elérni, de egyetlen önálló gondolatot sem láttam még tőled.
Megsúgok neked valamit: tudod, a percek elszállnak, ha nem nyitod fel szemed időben. Mert a fiatalság nem több, mint könnyű sóhaj, mit senki sem tarthat vissza örökre. És tudod, őszintén kívánom neked, hogy tényleg szeresd meg magad, és végre megértsd, hogy az állandó posztjaiddal, fotóiddal épp azt bizonyítod, mennyire nem vagy elégedett magaddal, s hogy nincs valódi életed.
De többé nem okollak semmiért. Többé nem leszel bizonytalanság az ajkamon. Nem leszel bánat a szívemben… S többé nem leszel mosoly az arcomon. Elengedlek. – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles. Szóval, ha ezek után is lenyúlod a szövegeimet, megkereslek, és beköltözök hozzád több hónapra. Biztos, ezt akarod? 🙂
You know it is funny how much I am trying to put my broken pieces together, and I don’t even realize that I slip in my own self. My thoughts are digging holes in my path, instead of tethering it with hope, so I could just move forward, letting past go.
You say that you have accepted yourself, however you still taking selfies all day, and watch how many people liked your posts. You don’t see that you have fallen into the stupid trap of externality, and that you don’t see that people carry their innermost beauty and values in their hearts. You only know this, nobody sees this, and it doesn’t get likes.
You know, it’s funny how much I am trying to let past hurts go, that I got from you, and I don’t realize that I should just let the wounds go cold that you have burned into my soul, and see that the people can find each other and smile in their biggest troubles.
You say that you love yourself, still you wear less and less clothes, and seeking strangers’ feedbacks all day on the internet. You monkey the world, and forget to be unique. You want to achieve everything with the slowly withering beauty of yours, while I haven’t seen a single thought of yours.
Let me tell you something: you know, the minutes pass by if you won’t open your eyes on time. And you know, I sincerely wish you to finally get to love yourself, and understand that with your continuous posts and photos you only prove how much you are not okay with yourself, and that you don’t have a real life.
I don’t blame you for anything anymore. You are not going to be uncertainty on my lips. You are not going to be sadness in my heart… And you won’t be a smile on my face anymore. I let you go. – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization. Well, if you steal my texts after these, I find you, and I move in to you onto more months. Are you sure, is this what you want? 🙂
