(You can read the English version under the Hungarian text.)
Anya, tudom, hogy próbáltál jó emberré nevelni, s próbáltad megértetni velem, hogy ne féljek a sötéttől, mert a fény mindenhol ott van. De én néha még félek, anya, s néha jó volna, ha nekem is megfognák a kezem.
Emberek ezrei közt sétálok, s mint lassú felvételek gyönyörű képein, épp csak egymásra pillantunk. S mint fáradt pillanatok, elveszünk az idő tengerében. Nem ismerjük egymás vonásait, mozdulatait, hibáit. S nem tudjuk, mi a másik titkos vágya.
Anya, mindig arra neveltél, hogy ne bántsak másokat, s próbáljak szeretetből szólni, még, ha a harag hegyén is kell felmásznom. De én néha még dühös vagyok, anya, s bevallom, nem tudok megbocsájtani magamnak. Nem tudok, mert néha elbukok…
Ahogy a városban haladok, érzem bőrömön a Nap finom sugarát, s arra gondolok, elég jó ember lettem-e. Elég szeretet van-e a szívemben? S elég jót teszek-e… Tudod, néha úgy érzem, festhetném életem képeit szebb színekkel s vonalakkal.
Anya, egyszer azt mondtad, mindenkinek szüksége van valakire, s hogy az érintés mindenkit megnyugtat. Erős férfivá neveltél, de most úgy érzem, szükségem volna valakire, ki meghallgat. Ki lát engem szavak nélkül is.
Távoli parton a múlt vihara mennydörög, s egy hang, mintha engem szólítana. Talán Isten az, kiről úgy tartják, ismeri mindenki lelkét. Vagy csak képzelem, s a hang nem több, mint régi idők suttogása, mit elfúj majd a szél.
Anya, mindig azt mondtad, a világ gyönyörű, s hogy mindig keressem benne a szépet. Mindig arra neveltél, hogy merjek szeretni, de azt sosem mondtad, hogy ha igaz a szeretet, ennyire tud fájni. Két éve mentetek el apával, de mintha csak tegnap lett volna.
Látok egy kisfiút, ki reggel tejbegrízt eszik, s délután kalácsot mártogat a kakaóba. A szülei arról beszélgetnek, hogy mi volt a munkahelyen, majd valamin kuncogni kezdenek. A kisfiú boldog, még nem ismeri a világ nyers ízeit, csak a szeretetét.
Anya, látod még az arcomat? Nem építettem túl nagy falat magam köré? Felismersz a tömegben? Látod mosolyomat, s könnyeimet? Meghallod szavam, vagy szívem dobbanásait, mit te indítottál el? S ha kérlek, betakarsz ma este, és fülembe súgod, hogy minden rendben lesz?
Hazafelé tartok este, s a város gyönyörű fényeit nézem a villamos ablakából. Fiatal nő ül le elém, s úgy néz rám, mintha ismerne. Kék szemében a mindenség ragyog, s kedvesen rám mosolyog, de tekintetem elkapom. Félek az ismeretlentől. Félek bárkit is megszeretni.
Anya, mindig arra neveltél, hogy soha ne engedjem el a reményt, s bármit teszek, alázattal és szenvedéllyel tegyem. Az utolsó beszélgetésünkkor arra kértél, ígérjem meg, hogy soha nem adom fel az álmaimat. Bármi lesz, életem végéig küzdjek. És így is lesz.
Hát, itt vagyok most… Látod? Egyedül vagyok, de rátok s a családra gondolok. Szívemben béke van, és a sziklaszilárd a hitem. Egy kisfiút látok magam előtt, ki férfivá lett. Ki még mindig hibázik, bármennyire is igyekszik. Ha most látsz, mosolyogva ingatod meg a fejed.
Oly sok mindent kaptam tőletek, mit nem volt lehetőségem viszonozni. Így hát remélem, hogy életemmel s tetteimmel egyszer kiérdemlem a büszkeséget, melyet megelőlegeztetek nekem. S remélem, jó szívetek visszaköszön majd gyermekeimben.
Bár látnátok a várost esténként. Gyönyörűek a fények, anya. Tényleg gyönyörű az élet. Minden pillanata csoda. Arra gondolok, vajon hogy emlékeznek majd ránk? Elég jót tettünk? Ajkunk igazat szólt, s lángolón szerettünk? Vajon elég szépséget teremtünk? Kik gondolnak majd ránk, szeretettel teszik? Remélem, így lesz, anya. Így kell lennie. 🙂
Szeretlek Titeket! És köszönök mindent.
Makacs fiatok – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
Mom, I know that you have tried to raise me to become a better man, and you tried to make me understand to not to be afraid of the dark, because the light is there everywhere. But sometimes I am still afraid, Mom, and sometimes it would be nice if someone would hold my hand.
I am walking among with thousands of people, and as beautiful slow motion recordings, we just take a glance at each other. And like tired moments, we get lost in the sea of time. We don’t know each other’s features, moves, mistakes. We don’t know what is the other’s secret desire.
Mom, you have always raised me to not to hurt other people, to try to speak from love, even if I have to climb up on the mountain of anger. But sometimes I am still angry, Mom, I admit I can’t forgive to myself. I can’t because sometimes I fall…
As I am walking in the city, I can feel on my skin the gentle rays of the sun, and I am thinking if I have had become a good enough man. Is there enough love in my heart? Am I doing good enough things… You know, sometimes I feel like I could paint the pictures of my life with more beautiful colors and lines.
Mom, you said once that everyone needs somebody, and that the touch calms everyone down. You raised me to be a strong man, but now I feel like I would need somebody, who would listen to me. Who can see me even without words.
Over the far coast the storm there is the storm and thunder of the past, and a voice, as if it was calling me. It’s maybe God, of whom knows the soul of everyone, they say. Or maybe I am just imagining it, and the voice is no more than whispers of old times, which will be blown away by the wind.
Mom, you have always told me that the world is wonderful, and that that I should look for the beauty in it. You have always raised me to dare to love, but you have never told me that if love is true, then it can hurt so much. You and Dad have left two years ago, but it feels like as if it was just yesterday.
I see a little boy who is eating milk pudding for breakfast and in the afternoon he dipping milk-loaf into his cocoa. His parents are talking about what happened at work, and suddenly they start giggling on something. The little boy is happy as he hasn’t tasted yet the word’s rough flavors, only the flavor of love.
Mom, can you see my face still? Have I built a way too big wall around me? Can you recognize me in the crowd? Can you see my smiles and my tears? Can you hear my word, or my heartbeat, that you have started? And if I ask you, will you cover me tonight and whisper into my ears that everything is going to be alright?
I am heading home in the night, and I am watching the beautiful lights of the city from the window of the tram. A young woman sits down next to me and looks at me if she known me. In her blue eyes shines the everything, and she smiles at me kindly, but I turn my eye.
Mom, you have always raised me to never give up hope, and whatever I do, I should do it with humble and passion. During our last conversation you asked me to promise that I will never give up on my dreams. Whatever happens I am to fight until the end of my life. And so it is going to be.
Well, here I am now… Can you see? I am alone, but I am thinking of you, the family. There is peace in my heart and my faith is robust as stone. I can see a little boy in front of me, who became a man. Who is still making mistakes, no matter how much he is trying. If you can see me now, you are shaking your head with a smile on your face.
I have got so much from you two, and I haven’t had the chance to return. So then I hope that with my life and with my actions once I will earn the pride you have given me in advance. And I hope your good heart will be there in my children.
I wish you would see the city in the night. The lights are wonderful, Mom. The life is really wonderful. Every moment is a wonder. I am thinking how are they going to be remembering us? Have we done enough good? Our lips said the truth, and we loved aglow? Are we creating enough beauty? Of whom thinking about us, are they doing it with love? I hope it will be like that, Mom. I has to be like that. 🙂
I Love You Both. And I thank you for everything.
Your stubborn son – Peter Noel, Péter Noel, Peter Noel Privat Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: