(You can read the English version under the Hungarian text.)
Minél többet beszélünk, annál inkább tisztán látom a múltat. Hibáimat vérrel festem fel a falakra, de már nem fáj semmi. A karomon s a szívemben lévő mély sebeket nézem, melyek arról mesélnek, hogy csak azt kapjuk, mit mi magunk is adunk. Jobb embernek kellett volna lennem, s jobb döntéseket kellett volna hoznom. A fiatalságot s a jövőt figyelem, mely ott rejtőzik a virágok szirmaiban, szemem láttára válnak azzá, mik legszebb álmaikban voltak.
Csak egyet nem értek… Miért kell újra és újra végigtaposnod a szívemen csak azért, mert hibáztam? Vajon miért érzed fontosnak a büntetést? Miért érzed úgy, hogy a sebek, melyeket kaptam, nem elegek ahhoz, hogy megtanuljam, kötelességem jobb emberré válni? Miért nem látsz már engem? Mikor lettél vak a lelkemre?
A kék eget figyelem, miközben a város forgatagában hazafelé tartok. A szívem lassan lüktet. Megfogadtam, hogy ma nem érzek semmit. Nem hat meg a világ. Érzéketlen leszek és vak. Érzéketlen és vak. Aztán megkeseredett idős férfi ül le elém, ki beleharap a kutyájába durva szavakkal. A szívem dobogni kezd, a szemem látni. A kutyája engem néz, magamat látom tekintetében. Nincs otthonunk, sem családunk. Egy pillanatra megáll az idő. Rád és apára gondolok, anya. Miért nem tudok felnőni? Mi a baj a velem? Baj van velem? Mióta meghaltatok, nem találom a helyemet ebben a világnak nevezett zűrzavarban. Nem találom az otthonom.
Leszállok a villamosról, és gyalog megyek tovább. Jobbra tőlem menekültek állnak. Tekintetük egyként vár valami csodát, mit sosem kapnak meg. Apró kislány koszos rongybabát szorongat, s már nem beszél arról, hogy éhes. A szívem egyre erősebben lüktet. Érzem a vért az ereimben, mely éhesen falja izmaimat. Titeket figyellek, és emlékeztetem magamat: “Ma érzéketlen vagyok, nem érdekeltek. Nem érdekel senki és semmi. Nem érdekel a világ.” Mert már nem törődünk egymással. Már nem öleljük meg egymást. Már nem akarjuk megmenteni a jót. Már nem akarunk küzdeni az álmainkért. Már nem akarunk igazán szeretni. Már nem akarunk kockáztatni. Már nem akarunk igazán élni…
Felnőtt férfi lettem, mégis kölyöknek érzem magamat azok között, kik csak hatalmat és pénzt akarnak. Felnőtteknek hívják őket, s én nem találok otthont közöttük. Én ölelésre vágyom, arra, hogy valaki egy pillanatra megtartson, hogy valakinek én is támasz legyek, és kurvára elegem van a képmutató média hazugságaiból, a buta műsorokból, a dilettáns, ostoba műsorvezetőkből és “celebekből”, akik beszélni és írni sem tudnak normálisan, de folyton jelen vannak az életünkben, s mérgezik a még befolyásolható fiatalok gondolkodását. Valódi ízeket és színeket szeretnék a műanyag világban. Értéket, őszinteséget, valódi emberi kapcsolatokat, hiteles embereket, akikre tényleg fel lehet nézni.
A sebekre pillantok, melyeket életem során szereztem, s a nőre gondolok, kiben hittem, a vonásaira, melyekben életemet láttam, a lényére, kiben otthont találtam. A kezem időnként megremeg, de erősebb vagyok, minthogy feladjam az életemet s az álmaimat.
Látod, anya… ide jutottam. “Érzéketlen” lettem a világra, pedig nem erre neveltél. Te azt mondtad, mindig szeressek. Mindig mindenkit. Arra neveltél, hogy nincs semmi, mi ennél fontosabb. De én érzéketlen leszek, anya, hallod? Érzéketlen és vak. Bár ilyen könnyű volna… A várost nézem a magasból, az embereket, a jövőmet… A szívem újra lüktetni kezd, a vérem újra hajt álmaim felé, s nem tudom elfeledni, amire neveltél. A fiad maradtam, anya, s mindig az maradok. Nem tudok nem szeretni, vágyni, akarni, álmodni, harcolni… hisz nem erre neveltél. Nem igaz, anya? 🙂 – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
The more we talk, the more clear I see the past. I paint my mistakes up to the wall with blood, but nothing hurts anymore. I am looking at the deep wounds on my hand and in my heart, those tell me that we only get what we give. I was supposed to be a better person, and I was supposed to make better decisions. I observe youth and the future, that is hiding in the petals of the flowers, in front of my eyes they turn into what they were in my most beautiful dreams.
There is only one thing that I don’t understand… Why do you have to tread down my heart again and again just because I made a mistake? Wondering why do you feel that punishment is so important? Why do you think that the woulds that I got are not enough for me to learn that I am obliged to become a better person? Why don’t you see me? When did you become blind to my soul?
I’m watching the blue sky while I’m heading home in the whirling town. My heart is pulsating slowly. I decided that I won’t feel anything today. The world will have no effect on me. I’ll be insensitive and blind. Insensitive and blind. Then a bitter old man sits down in front of me and he bit into his dog with rough words. My heart starts pounding again and my eyes start to see. The dog is looking at me and I see myself in his eyes. We got no home, we got no family. For a moment time stops. I’m thinking of you, and my Dad, Mom. Why can’t I grow up? What is wrong with me? Is there something wrong with me? Since you passed away I am unable to find my place in this chaos called world. I can’t find my home.
I get off the tram and continue my way by foot. To my right there are refugees. Their eyes are waiting for some miracle, that they will never receive. A tiny little girl is holding onto a dirty rag-doll, and she stopped saying that she is hungry. My heart is pounding stronger and stronger. I can feel my blood in my vessels that bolts down my muscles. I am looking at you and I remind myself: “Today I am insensitive, I don’t care about you. I don’t care about anybody and anything. I don’t care about the world.” Because we don’t care about each other anymore. We don’t give a hug to each other anymore. We don’t want to save the good anymore. We don’t want to fight for our dreams anymore. We don’t want to really love anymore. We don’t want to take risks. We don’t want to really live anymore….
I became an grown-up man, but I still feel like I’m a kid in between those who only want power and money. They call them adults, and I can’t find my home around them. I desire a hug, that someone will hold me just for a moment, that I am the support for someone, and I am freaking upset about the lies of the hypocrite media, the stupid programs, dilettante, idiot presenters and celebs who can’t even talk and write normally, but they are always present in our lives, and toxicating the way of thinking of the still yielding youngsters. I would like to feel real flavors and see real colors in this plastic world. Values, honesty, real personal relationships, authentic people to whom we can really look up to.
I’m looking at the wounds that I got during my life, and I am thinking of the woman, in whom I believed, thinking of her features, in which I saw my life, of her being where I did find home. My hands shaking sometimes, but I am stronger than just to give up on my life and dreams.
See, Mom… this is where I got. I become “insensitive” to the world, even though you didn’t raise me that way. You said I should be loving all the time. Always love everybody. You thought me that there is nothing more important than this. But I am becoming insensitive, Mom, can you hear me? Insensitive and blind. Oh if it was that simple… I am looking at the town from above, and the people and my future… My heart starts pounding again, my blood drifts me towards my dreams, and I’m unable to forget, what you’ve thought me. I remain your son, Mom, I’ll always remain your son. I am unable not to love, to desire, to want, to dream, to fight… You haven’t raise me that way. Is that right, Mom? 🙂 – Peter Noel, Péter Noel, Peter Noel Privat Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: