(You can read the English version under the Hungarian text.)
Szelíd szellő kócolja össze gondolataimat, ahogy a rohanó várost nézem. Szűkölő villamosok rágják az egyre hízó betont, miközben köhögő gépek sietnek utánuk, hogy beérjék az elhagyott perceket. Körülöttem emberek ezrei falják a métereket, de már nem látják egymást. Tekintetük okos telefonok mocsarába süllyedt. Brandeket esznek reggelire, ebédre, vacsorára. Észre sem veszik, hogy már azok irányítják őket. Elhízott kutya döcög el mellettem, mögötte öreg néni tipeg. Hát, tényleg ez lett a vége? Isten hozott az új világban! Isten hozott…
A csontjaimban érzem a változást, mit néhányan fejlődésnek hívnak. Ezek lettünk hát? Mobilokon lógó robotok, kik nem ölelik meg egymást? Kik lassan elfelejtik, mit ér egy érintés? Pedig az ölelés olyan nekünk, mint virágnak a víz. Lelkünk szirmokat bont általa. Figyelem a mozdulataidat, ahogy a kezed tárgyakat szelídít. Azt kívánom, öntözd meg öleléssel lelkem, de észre sem veszel a tömegben. Nem ismered vonásaimat. S végül elveszek a sokaságban, mint esőcsepp a tengerben. A világ új termékére gondolok… Az elhízott kutyára, mi alig tud menni. Körülöttem a hazug reklámok hínárként terjednek, mint az Internet, mi órákat zabál fel életünkből. S miközben hízik virtuális teste, terjed a butaság, mint a gaz, hirdetik a baromságokat, és egyre nagyobb a sötétség a tekintetekben.
Aztán egy csillogó szempárt látok meg a tömegben. Fiatal nőé az… Majd még egyet, és egyre többet. Mind azt mondják, kell az ölelés, mint virágnak a víz. Megnyugszom. Úgy tűnik, mindig van remény. Ezért ezt kívánom ma mindenkinek. Ölelést… érintést, mi megöntözi lelketeket. 😉 – Péter Noel, Peter Noel Privat https://www.facebook.com/PeterNoel20 Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A mild breeze tousles my thoughts as I am watching the rushing city. Whining trams gnaw at the ever-fattening concrete surface, while coughing machines hurry after them trying to catch up with the vanishing minutes. Thousands of people gobble the miles around me, but they can’t see each other. Their eyes sink into the mud of their smart phones. They eat brands for breakfast, lunch and dinner. They don’t even notice that they are directed by them, An obese dog is toddling past me with an old lady behind him. Well, is it really the end of it? Welcome to the new world! Welcome!
I feel the changes, which are called development, in my bones. Did we become these? Robots hanging on the mobile phones, who don’t hug each other? Who slowly forget what a touch is worth, though an embrace for us is just like water for flowers. Our soul blooms with it. I watch your movements as your hands tame the things. I wish you watered my soul with a hug, but you don’t notice me in the crowd. You don’t know my features. In the end I get lost in the crowd like a raindrop in the sea. I think of the new product of the world. The obese dog that can hardly walk. The lying adverts spread like seaweed around me, like the Internet that gobbles up the hours of our lives. Fattening its virtual body the stupidity is spreading like the weed, they advert the rubbish and the darkness grows more and more in the eyes.
Then I see bright eyes in the crowd. They belong to a young woman… Then other eyes then more and more. They all say we need a hug like flowers need the water. I become calm. Seemingly there is still hope. So this is what I wish you for today. Hugs… touches, which water your souls. 😉 –Peter Noel https://www.facebook.com/PeterNoel20 Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization.
Photo: http://www.getintravel.com/travel-to-quebec-the-largest-province-in-canada/woman-going-biking-on-road-bike-smiling-sport-fitness-model-smiling-outside-in-city-park-in-montreal-quebec-canada/
