Még csak kilenc napja temettünk el, de még mindig nem tudom felfogni, ami történt. Emlékszem mindenre… Ahogy elhoztad a nyarat a legzordabb télbe. Ahogy szemedben felkelt a Nap a legsötétebb éjszakában is. Ahogy mosolyodban csillagok fénye született, hiába tombolt kint éhesen a vihar. Bánat magja ült szívembe, s lassan virággá érik, mely fájdalmas, mégis gyönyörű szirmokat bont közös emlékeinkből. Didergek, bőröm hideg, pedig nincs tél. Nem rágja fagy az életet. S a nyár még utoljára visszaköszön, mintha Téged keresne a napsugarakkal. A fotódat nézem, s azon töprengek, vajon mely ráncaidat okoztam én? Homlokod gondterhelt barázdáit, vagy a mosolyod szögletében megbújókat? Csak remélhetem, hogy ott voltam az utóbbiakban is. S hogy jó emberré lettem, és hogy erős leszek ahhoz, amire neveltél.
Tudod, anya, a forgatás tovább tartott végül. Próbáltam erős lenni, mosolyogni, mikor a legnehezebb. Akkor sírni, amikor nem látják. Elbújni szögletekben, üres szobákban, hogy erősnek lássanak. S hazudtam mindenkinek, hogy jól vagyok… De most, hogy vége, most, hogy nem foglalja le semmi a lelkem, rád gondolok. Próbálnék tanácsot kérni. Hogy elég jól tettem-e dolgokat. Hogy jól fogok-e dönteni. Hogy kész vagyok-e arra, mi vár még rám. De nincsenek válaszok. A szívembe pillantok, s abban bízok, hogy mindenre emlékezni fogok, amire megtanítottál. Hogy mikor gyermekem születik, elmondhassam neki, milyen voltál, s hogy jó szíved mindenkit tudott szeretni. Muszáj, hogy így legyen. A fájdalom nem múlik, hiába hittem, hogy enyhül majd. Bár láthatnálak egyetlen pillanatra. Odaadnám érte az életem. Odaadnám mindenem. Mikor utoljára beszéltünk, azt mondtad, nem számít semmi, csak, hogy én jól legyek, s hogy most már soha ne adjam fel az álmaimat. Tudod, anya, tévedtél… Mert nekem számít, hogy Ti éltek-e, vagy már csak régi fotókról köszöntök vissza.
Keserves tanulság hát, mire az élet megtanított idén. A pillanatok elillannak, elvesznek az időben, mint finom sóhaj a ködben. Nincs idő később ölelni, nincs idő később szeretni, nincs idő később kimondani… A mostot kell megélni… mindig.
Mára ezt kívánom mindenkinek: Éljétek meg minden nap az életet! Menjetek, öleljetek, szeressetek, éljetek! Ne holnap, most! MOST! – Peter Noel, Péter Noel, Peter Noel Privat Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles. https://www.facebook.com/PeterNoel20