Nem tudom, mikor fogjátok elolvasni ezt a levelet. De remélem, mihamarabb. Azért nem privátban teszem, mert szeretném, ha tudnátok, mennyire sokat jelent nekem, amit most leírok. Életem során rengetegszer hibáztam. Tudjátok… Makacs természetem, s a szívem, mely nem tud lemondani az álmairól ugyanakkora ajándék, mint amekkora teher néha. De bármennyi hibát is vétettem, akárhányszor is tévedtem, ti ugyanúgy szerettetek. Pedig sosem dolgoztam meg érte. Szeretném, ha tudnátok, sok éjszakán át gondolok rátok. Mindarra, amire tanítottatok. Hogy ne szűnjek meg soha adni. Hogy mindig higgyek. Hogy bízzak a jóban, s ne féljek a holnaptól. Régóta hajszolom az álmaimat, mint kiskölyök, ki a Napot megérinteni vágyik, s eszébe sem jut, hogy meg is égetheti magát. De akárhányszor találkoztunk, olyan szeretettel, s büszkeséggel néztetek rám, hogy néha belesajdult a szívem. Mert nem tudom, megdolgoztam-e érte. Nem tudom, méltó vagyok-e rá. Mikor elcsendesedik az éj, s csillagok szórják meg az eget, csak egy dolgot kívánok… Hogy méltóvá váljak arra a büszkeségre, amellyel rám néztek. Mert nem lehet, hogy ne így legyen. Nem lehet, hogy ne érjétek meg azt, hogy évekkel ezelőtt makacs szívem jól döntött. Nem tudom, milyen srácot szerettetek volna felnevelni. Nem tudom, megközelítem-e azt, kit megálmodtatok. Csak remélhetem, hogy így van. Szeretném, ha tudnátok, mindig törekedni fogok arra, hogy a lelkemben szép virágok bontsák szirmukat. És sosem fogom elfeledni, amire neveltetek. Hofi Géza azt mondta egyszer: “Az igazságból elveszett az “i”.” Nem tudom, így van-e, de bármi is lesz, ígérem, én mindig keresni fogom.
Nagyon rég nem találkoztunk, s én nagyon rég nem tudtam mondani, hogy szeretlek titeket. Úgyhogy most leírom. Szeretlek titeket, és sosem lesz másként. Soha, míg csak élek. Itt most csattogó gépek köhögnek a lusta betonon, éhesen falják a métereket. Emberek százai között sétálok… egyedül, kik nem ismerik vonásaim, sem lelkem. Kiknek nem hagyok nyomot a szívében, s rátok gondolok… Remélve, bízva, hogy egyszer méltóvá válok arra a büszkeségre, amellyel rám néztek. Mindig azt tanítottátok, az embert nem vagyona teszi értékessé, hanem, hogy milyen a szíve.
Remélem Anya… remélem… hogy értékes emberré lettem.
Makacs fiatok
Ui.: Esténként csillagfény járja át szobám. Szívemet a múlt szép pillanatai töltik meg. S végre velem vagytok. Erős lett hát szívem, megtanult nem feladni semmit… De tudod, anya… mint a hontalan kiskölykök azért néha… néha még félek. – Péter Noel, Peter Noel Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
http://peternoel.us.com/peternoelblog/peter-noel-hi-mum-and-dad-szia-anya-es-apa
I don’ know when you will read this letter. But I hope it will be soon. I don’t write it in private, because I’d like you to know how important it is for me what I am writing now. I have committed many faults in my life. You know… My obstinacy and my heart that can’t give up its dreams are gifts as much as they are sometimes burdens. But let me commit any faults; let me be anyhow deceived you kept loving me all the time. Though I didn’t make my best for it. I’d like you to know, that I think of you at nights, of the things you taught me. That I never must stop giving presents to others, I must always believe, trust in the good, and I mustn’t be afraid of the following days. I have been pursuing my dreams for years, like a kid, who wants to touch the Sun, it never occurs to him that he can burn his hands. But any times when we met, you looked at me with so much love and so much pride, that my heart started aching. Because I don’t know if I worked for it, I don’t know whether I deserve it. When the night becomes calm, when the stars sprinkle the sky, I have just one desire… To deserve the pride, with which you look at me. Because it can’t happen otherwise. It can’t happen that you won’t see my obstinate heart made a good decision some years ago. I don’t know what kind of son you would have wanted to raise. I don’t know if I can fulfil your dreams a bit. I just hope, I can. I would like you to know, that I will always strive for having nice flowers blooming in my heart. I will never forget what you taught to me. Géza Hofi said long ago: /”Az igazságból elveszett az “i”.”/ ‘Fair play changed into foul play through three letters.’ I don’t know if it is right, but let anything happen, I will always try to find the ‘fair’ one.
We met very long ago, and I can’t tell how much I love you. So now I am writing it. I love you both and it will never change. Never, as long as I live. Now clashing machines are coughing on the asphalt concrete surface of the lazy roads, they ravenously devour the meters. I am walking among hundreds of people… lonely; they don’t know my features and my soul. I won’t leave any traces in their hearts, and I think of you… Hoping and believing that some time later I will deserve the pride with which you look at me. You always say, people are not made precious by their wealth, but by their hearts.
I hope, Mum… I hope… I have become a precious man.
Your obstinate son.
Postscript: At night starlight is shining through my room. My heart is filled with the nice moments of the past. And you are with me at last. My heart became strong and learnt not to give up anything… But you know, Mum… like homeless children, sometimes, sometimes … I still feel fear. – Peter Noel Privat https://www.facebook.com/PeterNoel20
