Szia Anya!

Szia Anya!

Mikor legutóbb otthon jártam, arra gondoltam, furcsa az élet, mert gyerekként, nagynak és erősnek láttalak titeket. S kezetek mindig oltalmazó és megnyugtató volt. Mosolyotok beragyogott minden percet. De most oly kicsinek és gyengének tűntetek. Az évek terhei ott voltak a legapróbb mozdulataitokban és az apró ráncokban. A szívem összeszorult. Arra gondoltam, éveket adnék még az életemből, csak, hogy ne menjetek még el. De ez lehetetlen.

Több, mint húsz éve írok, és makacs szívem nem tud lemondani erről a gyönyörű pályáról. Mindig azt tanítottad nekem, ne felejtsek adni, s hogy ne kapni akarjak. Mindig azt mondtad, ha a szívem jó, akkor a jó dolgok megtalálnak majd, s minden sikerül, miről álmodtam. Tudod, anya, az istenek arcát fürkészem, s azt kérdem, miért akarták, hogy épp te menj el? Miért te haltál meg? Próbálom a könnyeimet visszatartani, próbálok erős lenni, de nem megy. Csak egy ostoba kiskölyök vagyok nélküled. Nem akarom elhinni, hogy igaz, amit a telefonba mondtak ma. Nem lehet igaz… Szeretnék visszamenni az időben, hogy helyretegyem minden buta és ostoba mondatom. Szeretnék a tegnapban lenni, hogy elmondhassam, nagyon szeretlek, s hogy boldog vagyok, hogy hozzátok születtem. De nem lehet. Csak remélhetem, hogy tudtad, hogy így van. S hogy sosem lesz másként, míg csak élek. Újra csak azt kívánom, bár inkább tőlem vettek volna el éveket, hogy még egyetlen percre maradhass. Elcserélném azért a pillanatért mindenem.

Most is érvényes, amit legutóbb írtam. Nem tudom, milyen srácot szerettél volna felnevelni. Nem tudom, megközelítem-e azt, kit megálmodtál. Csak remélhetem, hogy így van. Remélem, ott fent is tudod, mindig törekedni fogok arra, hogy a lelkemben szép virágok bontsák szirmukat. És sosem fogom elfeledni, amire neveltetek. Hofi Géza azt mondta egyszer: “Az igazságból elveszett az “i”.” Nem tudom, így van-e, de bármi is lesz, ígérem, én mindig keresni fogom. Itt most csattogó gépek köhögnek a lusta betonon, éhesen falják a métereket. Emberek százai között sétálok… egyedül, kik nem ismerik vonásaim, sem lelkem. Kiknek nem hagyok nyomot a szívében, s rád gondolok… Remélve, bízva, hogy méltó voltam arra a büszkeségre, amellyel rám néztél. Mindig azt mondtad, az embert nem vagyona teszi értékessé, hanem, hogy milyen a szíve.
Remélem Anya… remélem… hogy értékes emberré lettem. Könnyeim között homályosan látom csak a békét, és esdekelve kérem az isteneket, mondják el neked, hogy szívem örökre szeretni fog, s hogy soha nem felejtem el, mire neveltél. Soha… Most napfény járja át szobám. Szívemet a múlt szép pillanatai töltik meg. Végre velem vagy. Erős a szívem, megtanult nem feladni semmit… De tudod, anya… nélküled félek… S fáj, hogy nem mondtam elégszer, mennyire szeretlek.

Ígérem, keresni foglak itt a Földön minden pillanatban… A szélben, a folyókban, a hegyek gyönyörűségében, mindenben. Ugye, anya… ugye, itt vagy még valahol?