(You can read the English version under the Hungarian text.)
Lüktet, zakatol a város. Zajos, dühös gépek cipelik emberhangyák ezreit. Idős anyó a másodpercekkel versengve próbál átkelni a zöld jelzésnél. S miközben mindenki száguld, még a pillanatok is rohannak, én őt nézem. Letűnt kor törékeny, de büszke, erős tölgyét, kit még tartásra neveltek elei. Arcára ráncokat lehelt az idő, a mosolygyűrűk szeme körött, mégis széppé teszik. Mert arról mesélnek, hogy itt voltam, s boldogan éltem. Amikor átér, a magasba pillantok, de épületek piszkolják az égi vizeket. Lelkem nyújtózik, csillagfényt keres.
Aztán meglátok egy fiatal párt. Fehér férfit fekete nővel. Tekintetük szerelmesen kapaszkodik egymásba. A sóhajok hídján állok, nem akarom elengedni ezt a gyönyörű pillanatot. Éreztetek már így? Végül elmosolyodok, mert odakünn megint szépségre leltem. Hisz a szerelem nem bűzlik különböző nyelvektől. Nem bűzlik a bankszámlánk nagyságától. Nem rontja meg származásunk és kultúránk. Nem érdekli a szemünk formája és bőrünk színe. Nem érdekli az anyagi helyzetünk, és az országhatárok. Csak azt nézi, ki vagy a szívedben valójában. S bár az ember mindent uralni, irányítani akar, ez az érzés nem hagyja magát. Fittyet hány mindenre.
Hogy mi a tanulság? Az évek alatt egyre több falat emelünk magunk köré, pedig nem szabadna. Hisz így van ez biz ősidőktől fogva. Ha izmunk s vérünk összeforr, abból vár, majd város épül. Könnyeinkből patak, s folyó fakad, mely medret ás, és utat mutat. S ha szívünk fonódik össze, s egyként dobban, álmot épít, és senki le nem győzheti. Ezt kívánom ma nektek: ne csak lássátok, érezzétek is meg egymást ott, a húsból épült falakon túl.
Öreg tölgyek ringatóznak közöttünk, néha felénk nyúlnak szép szavakkal, lágyan egyengetve utunkat. S leveleik azt susogják: nem vagytok egyedül. Soha nem is voltatok… Felemelő érzés, nem igaz? 😉 – Péter Noel,Peter Noel Privat https://www.facebook.com/PeterNoel20 Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
The city is throbbing and pit-patting. Angry, rattling machines carry thousands of human-ants. An old lady is trying to gain a few seconds racing for the green lights at the crossing. While everybody is hustling, even the moments are rushing I am watching her. She is a fragile, yet proud and strong oak of a vanished era that had been raised for persistency by her ancestors. Time breathed wrinkles on her face, yet the rings of smiles around her eyes make her beautiful, because they insist on saying: ‘I was here and lived happily.’ When she gets to the other side, I look up, but the buildings make the waters of the sky dirty. My soul is stretching trying to find the lights of the stars.
Then I saw a young couple. A white man and a black woman. Their eyes keep each other with love. I am standing on the bridge of sighs, and I don’t want to let the magnificent moment go. Have you ever felt like this? In the end I smile, because out there I have found a miracle again. Love doesn’t smell of different languages. It doesn’t smell of your big bank account. It is not spoilt by your descent or your culture. It is not interested in your financial position or in the borders of your country. It just takes into consideration who you are in your heart. And though people want to dominate and direct everything, this emotion doesn’t let them do it. It pays no heed to all these.
What’s the moral of it? We have built more and more walls around us, though we should not have done it, as this feeling has existed since the most ancient times. If our muscles and blood coalesce they can build castles and then cities. Our tears make creaks; they make rivers that dig their beds, which show the way. If our hearts coalesce and throb at the same rhythm they build a dream, and nobody can defeat them. This is my wish for you today, don’t just see but notice and sense each other there over the walls that are built of flesh.
Old oaks are swinging among us, sometimes reaching towards us with soft words, delicately smoothing the way for us. Their leaves whisper: you are not alone. You have never been. It’s an uplifting emotion, isn’t it? 😉 –Peter Noel https://www.facebook.com/PeterNoel20
