(You can read the English version under the Hungarian text.)
Fiatal férfi néz vissza rám a tükörből. Arca enyém, de már csak tekintetét ismerem fel. A kis srácét, aki voltam. Vajon ő is azt gondolja rólam, mit én róla? Hogy oly sok mindent csinálhatott volna jobban. Hogy oly sokszor szólhatott volna szebben. Hogy élhette volna éltét helyesebben. Vajon a terheket, miket cipeltem, hordja még? Vagy végre megtanulta, hogy a jelen csak akkor tud harmóniát építeni a jövőbe, ha nem hagyja, hogy a múlt fájó pillanatai mérgezzék. Vajon megtanulta, hogy egy érintés többet mond a szavaknál, miket sokszor hazug ajkak formálnak? Vajon megtanulta, hogy az igaz szerelem nem láncol a Földhöz, hanem az égig emel? Vajon elég jó a szíve, vagy lehetne jobb, s tisztább? S te, ki a szavaimat olvasod, s visszatükröződnek benned érzéseim… hiszed még a csodát? Hiszed még a jót? Vagy a szépet, mi elkápráztatja szemünk? Vagy rég elfelejtetted, mire születtünk?
Szűkölő villamosról nézem a rohanó embereket. Hirtelen egy vak férfi tűnik fel a botjával. Körülötte látók hada, de senki sem látja. Végül egy öregember lép oda hozzá, remegő karját erős oszlopként nyújtja neki, majd átvezeti az úton. Összeszorul a szívem, hogy ide jutottunk. Hogy ily vak lett szemünk egymásra. Szemben velem egy kislány kérdi anyjától a háborgó Dunát nézve.
– Anyu, ugye, nem erősebb nálunk? – Nem, nem erősebb, kincsem – feleli az anyja. – Az emberek segítenek egymáson.
Elmondom, mit tanultam hát meg. Nyújtsd mindig segítségre kezed, s ne holnap, még ma tedd meg! Mert nem tudom, elég jó-e a szívünk, vagy lehetne még jobb, s tisztább? S te, ki olvasol… te mit látsz? Ahogy az anyát s a kislányt nézem, a kiskölyök, ki egykor voltam, felébred a szívemben: – Anya, ugye… ugye, az emberek segítenek egymáson? – Peter Noel Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
https://www.facebook.com/PeterNoel20
A young man looks back at me from the mirror. His face is mine, but I can recognize only his look. The small guy’s look, which I was long ago. I wonder he thinks the same of me, what I think of him, that he could have done so many things better and he could have talked so many times nicer, could have lived his life more properly. Whether he is carrying the burdens of old times, or if he learned that the present can build harmony in the future if it doesn’t let the aching moments of the past poison the present. I wonder if he learned that a touch is worth more than words formed many times by lying lips, if he learned: true love doesn’t fetter him to the ground, but lifts him up in the skies. I wonder if his heart is good enough or can become better and purer. And you, who are reading my lines, will you have my emotions reflected in you… could you still believe in miracles? Can you still believe in good? Or the beauty, which dazzles your vision? Or did you forget long ago for what we had been born?
I watch the rushing people from a screeching tram. Suddenly a blind man appears with a stick. There are a host of people around him, but nobody sees him. In the end an old man steps to him, he offers his trembling arm as a strong pillar to lead him across the road. I feel a tug at my heartstrings realizing where we got to. Our eyes got blind to each other. A small girl sitting opposite me looks at the Danube and asks: ‘Mum, it is not stronger than us, is it?’ ‘No, honey, it isn’t,’ the mother answers. ‘People help each other.’
I tell you what I learned. Offer your arm to help others, and not tomorrow, but today. Because I don’t know, if our hearts are good enough, or they could be any better or they could be any purer. And you, who are reading me… what can you see? As I am looking at the mother and her little daughter, the kid, who I once was, wakes up in my heart: ‘Mum… people will help each other, won’t they?’ –Peter Noel Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization.
https://www.facebook.com/PeterNoel20
