(You can read the English version under the Hungarian text.)
Apró hazugsággal kezdtem. Csak füllentés volt. Azt hiszem, így hívják. Könnyű, mint a harmat. Vagy mint a szél, mi az úton porzik, s piszkot szór a tiszta szemekbe. Észre sem veszed, hogy megszületett. Talán nem is érezte meg ajkad. Nem érezte meg keserű ízét, mi már mérgezte enyém. S valami ostoba, buta módon úgy gondoltam, nem omlik majd össze a kapcsolat, mit építettünk. De megtörtént. Mert aztán egyre nagyobb hazugságok következtek. S én etettem kövér mindenük. Ők pedig teli pofával zabáltak. Egyre nagyobb súllyal húztak hátra. S a szívem egyre nehezebben dobbant.
Emlékszem, mikor még nyelvünk vad táncot járt. Bőröd ajkamra forrt, s lelked az enyémet akarta… Aztán eljött a hajnal, mi elrabolta a varázsos éjt. Zsákja nagy volt, sötét, hazugságaimból szőtték. Így ballagtak el hát a hetek, mígnem egyszer már egyikünk sem volt ott az édes mámorban. Te már nem vágytad lelkem, s én nem láttalak a legszebb fényben sem. Vak lett szemem a szépségre, mely a szívedben élt. Így történt, hogy az egykor volt okos srác ostoba pasivá vált, és szép lassan szakadékot ásott még saját lelkébe is, ahelyett, hogy megőrizte volna mindazt, mi számít.
Régi, poros fotót nézek egy idegenről, ki az én arcomat hordja, s melletted áll. Szólnék hozzád, elmondanám, hogy már nem mérgeznek hazugságok, de kövek szívemben a szavak… Mert szép lassan megértem, hogy a rossz néha jön, mint a zápor, s azokra hullik, kiket a legjobban szeretünk. Mérföldek és évek tengere sodort el már minket, s én mégis remélem, hogy valahol tudod, sajnálom, ami történt, s igyekeztem jobb emberré válni, érdemesnek egykor volt szerelmedre.
Elmondom, mit tanultam mindebből. Álmodni kell a varázst, s utána csak érte élni. Átlépni a lehetetlent, felgyűrni métereit, feltölteni minden árkot, hinni a csodát, s nem szűnni meg hidakat építeni egymáshoz. Nem szűnni meg őszintén, becsülettel élni… bármily nehéz és ritka is. Sosem lett volna szabad elfelejtenem mindezt. Sosem szabadna senkinek. Nem igaz? 😉 – Peter Noel, Peter Noel Privat, Péter Noel. Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles. Szóval, ha ezek után is lenyúlod a szövegeimet, megkereslek, és beköltözök hozzád több hónapra. Biztos, ezt akarod? 🙂
I started with a small lie. It was just a fib. I think they call it a fib. It’s light as dew. Or just as the wind that blows dust on the road, filling your clear eyes with dirt. You don’t even notice when it was born. Perhaps your lips didn’t even taste it. They didn’t sense its bitter taste that was poisoning mine. In a dull, stupid way I thought the relationship we had built wouldn’t collapse. But it did. Because bigger and bigger lies followed. And I fed their fat bodies. And they gorged themselves. They pulled me back with heavier and heavier weights. My heart could beat with more and more difficulties.
I remember when our tongues wildly danced. Your skin seethed to my lips, your soul wanted to have mine… Then the dawn arrived, and stole the miraculous night. It had a huge bag, a dark one, and woven of my lies. So the weeks walked by, until neither of us was present in the sweet ecstasy. You didn’t desire my soul, and I couldn’t see you even in the most beautiful light. My eyes were blind to the beauty that lived in your heart. So it happened that the once clever boy became a stupid guy, and he slowly dug a ravine in his own soul, instead of keeping safe all that counted.
I am looking at a dusty photo about a stranger who bears my face and stands beside you. I would speak to you, I would tell you, that no lies poison me, but the words became stones in my heart… because I slowly realize that bad things sometimes happen, like a shower and fall on people whom we love most. The sea of miles and years drifted us apart, and I still hope, you know somewhere in your mind, that I am sorry for the happenings and I was trying to become a better man, and to deserve your love of the old times.
I tell you what I learned from all these. You must dream the miracle, and then just live for it, step over the impossible, roll up its yards, fill up all the ditches, believe in the miracle, and never stop building bridges to each other… never stop living sincerely, with honesty… let it be any difficult and exceptional. I should have never forgotten about this. None of you should. Isn’t it right? 😉 – Peter Noel, Péter Noel, Peter Noel Privat Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization. Well, if you steal my texts after these, I find you, and I move in to you onto more months. Are you sure, is this what you want? 🙂
