(You can read the English version under the Hungarian text.)
Néhány éve már Budapestre járok. Jó ideje elszólít a munkám. Így mindig felutazok, hogy az ott élő barátaimmal, munkatársaimmal tovább haladjunk az elkezdett dolgainkkal. Az évek alatt sok mindenkit megismertem. Forgatókönyvírókat, rendezőket, színészeket, zenészeket… Hirtelen megszámolni sem tudom, hány színdarabba, forgatókönyvbe, musicalbe, és zenei albumba kezdtünk bele. De ez most nem is fontos. A lényeg, hogy nagyon sokat tanultam tőlük. Mind szakmai, mind emberi szinten. De a történet nem feltétlenül ezért érdekes. Hanem azért, amire rájöttem végül általuk.
Legutóbb, mikor a Keleti pályaudvaron vártam, furcsa dolog történt velem. Emlékeim többségében az állomások valahogy mindig úgy kaptak szerepet, hogy búcsúzkodtam valakitől. Búcsúzkodni pedig frankón nem szeret senki. Nem is tudom, az ember úgy érzi, most valamit elvisz belőlünk a másik. A lényeg, hogy miközben ott álltam, hirtelen megváltozott minden. Már nem elutazó embereket láttam, hanem érkezőket. Már nem a búcsúzkodás volt jelen, hanem az üdvözlés. És már nemcsak elutazó emberek voltak ott, hanem azok is, akik izgalommal várták őket.
Láttam egy fiatal lányt, aki tekintetével kishúgát kereste. A szülők talán nem értek rá. Amikor a pici lány megérkezett, óriási örömmel ugrott testvére mosolyába. Láttam egy srácot, aki a szerelmét ölelte át csillogó szemmel. Röviden, gyengéden, ám mégis… azokban a pillanatokban ott volt az élet minden lényege. Bevallom, elloptam néhány másodpercet. És láttam diákokat is, akiket a szülők vártak. Izgalommal, örömmel, kicsit türelmetlenül. Az állomás egy pillanat alatt megváltozott. Pedig ez a fajta kötelék mindig ott van köztünk, talán csak nem vesszük észre. A szépséget, mely belőlünk fakad. Az érintésekből, egy csókból, egy ölelésből. Mennyivel könnyebb általuk olvasni, mint a szavakból, amelyeket oly sokszor félreértünk.
Csak mosolyogtam. Arra gondoltam, milyen furcsa a sors, hogy épp hazafelé tartok, amikor végre úgy érzem, megérkeztem. Különös volt kimondani… Megérkeztem… Végre tudtam, biztosan éreztem, erre születtem. Csak néztem a pályaudvaron tolongó embereket, ahogy megérkeznek, és lassan továbbállnak, és közben arra gondoltam, ezt kívánom mindenkinek. Hogy megtalálják életük során azt a megállót, ahol egyszer végre végleg megérkeznek. A helyre, mely épp attól különös, hogy nem abban segít, hogy megtaláljuk, honnan jöttünk, hanem hogy merre tartunk.
A régi bölcsek úgy hiszik, az élet csak azt kéri tőled, amelyről úgy gondolja, elviseled, amelyről úgy tartja, leküzdheted. Most már tudom, nincs miért hát megállni. Nincs oka rá senkinek. Régen arra vágytam, bár örökké élhetnék. Bár úgy adná a sors, hogy több száz évet megélhetnék. Ma már megszelídült a szívem, és csak egyetlen dolgot kívánok.
Egyszer élni, de tartással… köztetek… boldogan… 😉 Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A részlet a 71 jel, melyből biztosan tudhatod, hogy a párod megcsal című kötetemből van. – Péter Noel, Peter Noel Privat https://www.facebook.com/PeterNoel20
I have been travelling to Budapest for some years now. My job has called me there for a long time. So I always travel there, to continue our projects with my colleagues and friends who live there. During the past years I have known a lot of people, screenwriters, directors, actors and composers. Suddenly I can’t even count, how many stage plays, scripts, and music albums we have started, but it is not important now. The main point is, I have learned a lot from them, at both professional and human levels. But the story is not necessarily interesting for these. But because I comprehended something through them.
Last time, while I was standing at the (Keleti) Eastern Railway Station, something strange happened to me. In my memories the railway stations got the roles of places where I used to say goodbye to someone. Nobody likes leave-takings. I can’t tell I always feel as if the other would take a part of me with her. The main point is, as I was standing there, suddenly everything changed. I saw not people who were departing, but people who were arriving. Farewell wasn’t present as much, as welcoming. Not only the departing people were present, but those who were impatiently waiting for the arriving ones.
I saw a young girl who was looking for her little sister with her eyes. Perhaps the parents didn’t have the time. When the little girl arrived, she gladly fell into her sister’s smile. I saw a guy who hugged his sweetheart with shining eyes. Gently, just for a moment, but in those minutes the essence of life was embraced. I admit I stole a few seconds from them. And I saw schoolchildren, their parents waited for them, with joy and excitement and a bit impatiently. The station changed in a minute. Though this kind of link is always between us but we don’t pay attention. To the beauty that comes from us, from the touches, from a kiss or an embrace. How much it is easier to read them than words that can easily be misunderstood.
I just smiled. I was thinking about how strange destiny could be, I was going towards my home, when I felt at last, I arrived… I arrived home…
I knew at last, and felt for sure: I was born to do that. I was just looking at the people, crowding at the railway station as they arrived and slowly went on and I wished to all of them to find the station where they arrive home at last, the place, which is peculiar not only for helping us to decide from where we are, but shows the direction towards which we go.
Old wise people think, fate requires tasks of you, about which it knows, you can endure, you can execute. So I know at last, there is no reason to stop. Nobody has the reason for it.
Long ago I wished I could live forever. Let the fate give me the possibility to live for several hundred years. Now my heart became tamer and I have only one wish:
I’d like to live once, but with self-possession… happily… and among you… 😉 – Peter Noel Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization
Photo: http://stylishlysweetevents.blogspot.hu/2013/11/engagement-photos-part-2.html
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: