Peter Noel: A home in which you can be orchids – Otthon, melyben valakinek orchideák lehettek

(You can read the English version under the Hungarian text.)

Nézem, ahogy az emberek nőnek ki a földből. Néhányuk dülöngél, mint a vihar verte fák. Bőrük harmat, lelkük nem talál alatta otthont. Mások rohannak, mint a köhögő gépek, melyek sietve kapaszkodnak a méterekbe. Tapossák, kergetik a jövőt. Aztán egy fiatal nőt látok, aki két gyermekével remegve áll a betonon. Soványabban vannak öltözve, mint a levegő. A földre pillantok. Nincs gyökerük. Valaki kitépte őket. Mégis gyönyörűek, ahogy egymás kezét fogva állnak. Mosolygok. Mert megértem, hogy ők hárman orchideák a rohanó gazok között. Szeretnek, összetartoznak, otthont jelentenek egymásnak. Szégyellem, hogy ide jutott a világ.

A hibáimra gondolok. Elrontott pillanatokra. S végre megértem, el kellene fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek. El kellene fogadnunk, hogy senki sem az. Úgy kellene szeretni egymást, hogy mikor rám nézel, tudod, a hibáidat is én választottam, és ugyanúgy kellenek. Mert nincs rossz, ha igazán szeretsz és én is tiszta szívből szeretlek. Egymásért kellene hát élni, hogy elengedjük végre a félelmeket. Mára ezt kívánom mindenkinek. Otthont, melyben valakinek orchideák lehettek. 😉 – Peter Noel PrivatSzerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

I am watching people growing out of the field. Some of them lurch along as weather-beaten trees. Their skin is just like dew, their souls can’t find a home under it. Others rush, just like coughing machines that speedily grab the yards. They chase and trample the future. Then I can see a young woman who stands on the concrete road with her two children, trembling. They are dressed thinner than the air. I look at the ground. They don’t have any roots. Someone tore them out. Yet they are wonderful, as they stand their holding each other’s hands. I smile. Because I understand, that those three are orchids among the rushing weeds. They love and belong and mean a home for each other. I feel ashamed that the world got to this point.

I think of my faults, and of the spoiled moments. Eventually I understand. We should accept that we aren’t perfect. Nobody is. We ought to love each other so, that when you look at me, you will know, that I chose even your faults, and I need them, too. Because there is nothing bad, if you love me and I also love you with all my heart. We should live for each other and let our fears go. This is what I wish to you today: a home in which you can be orchids. 😉 – Peter Noel https://www.facebook.com/PeterNoel20. Copyright and all rights reserved. Shareable without modification, any other use requires authorization.